Mozdulat, mint kommunikációs forma - Dr. Dienes Valéria Evologikája - Fenyves Márk

Ezt az evologikának nevezett elméletet, az 1970-es évek közepén, az akkor már 95 fölötti Dienes Valéria vetette papírra.)

 

A szimbolika - Dienes Valéria mozdulatrendszerében - a háromtényezős fizikai mozdulatnak a negyedik tényező szolgálatába állítását tárgyalja. A kifejezés céljával, a tér-idő-erős mozdulatnak itt kell átlépnie az emberi gondolkodás továbbításának tartományába, a közlések, a komunikáció világába.

A felmerülő problémák a 10-20-as években, a mozdulat filozófiai alapon induló (és a gyakorlatban iskolává is vált) tanulmányaink lélektani feladatai gyanánt jelentkeztek. Ez az ún. "kifejező"-képesség, a mozdulat negyedik határozmánya, a lélektan mezejére terelte a rendszeralkotó Dienes vizsgálódásait, és előbb "mimika" néven (az egész test mimikáját értve), majd később (Babits elnevezése szerint) "szimbolika" néven vált az orkesztika negyedik fejezetévé.

"Ez az elnevezés tágabb gondolatterületre terelte munkánkat, és (mint az alábbiakban meglátjuk) alkalmassá tette arra, hogy a mimika kereteiből az anyag-szellem evolutív párosodásának a látóhatáráig nézzen, s ezzel új feladatok elé állítsa vizsgálatainkat." Dienes Valéria - továbbiakban DV

 

Az evologikai jelenségek négy- alaptörvénye     
1. időszintézis, 
2. azonossághiány,      
3. keletkezés,   
4. visszázhatatlanság.  
/lásd: Orkesztika Mozdulatrendszer – Budapest, Planétás 1995/

 

A szimbolika azt a feladatot vizsgálja, hogy képes eszméleti értékeket kifejezni, lélektani tartalmat - jelentést - adni, és azt egyik eszméletből a másikba "áttenni" a mozdulat. Kívül játszani - a perifériákon - valamit ami megmutatja azt ami belső.

"Ez az a szerep, amelynek eljátszására a mozdulat született. Ez az a létközösség, amelyért a mozdulatnak szimbólummá kell válni. Jel. Jelkép. Valami látható a nem láthatóból. Valami, ami mindenkié, arról, ami egyetlenegyé. Ellentmondás. Lehetetlenség van benne. Megoldja a megoldhatatlant. És mindig sikerül. Azért sikerül, mert úgyis tudja az ember, hogy egészen nem sikerülhet. Mégis van a mozdulatnak annyiféle fegyvere, hogy képes játékba vinni a megjátszhatatlant."

Abból indulunk ki, hogy az ember akaratlanul hajlandó belemenni a játékba, önkéntelenül is elfogadni a másik eszmélő lény(ember) közeledését, felhívását.

 

DV mindezt annak tulajdonítja, hogy a legtermészetesebben mindenki a saját tudatának megfelelőjéül tekinti a másikét, ezt nevezi a párhuzamosságok törvényének. "Az "én patakom" ugyan nem a "te patakod", sem az "ő patakja", de mindannyiunk patakja szinkron módon futja a magáét, szigorú megfelelések (nem egyenlőségek) szerint." DV

Mi úgy tekintjük hogy a belső világ kivetítése a közösbe mindig mozdulattal indul (megmozgat valamely üzenetre alkalmas készüléket (beszédszerv, hangszalag, hangszer), vagy kilép a perifériába ahol használja egész pszichofizikai önmagát). Igaz ez mind a művészeti alkotásra mind a hétköznapok valóságára.

A mozdulat teremtője(alkotója) a saját eszméletéből akar valamit közölni a másik eszméletnek a mozdulat által.

Hogyan teremti meg a mozdulat az eszméletek kicserélődését?

 

Miben hasonlít ehhez az eredeti eszméleti jelenséghez az átjutott jelenség?

Miben hasonlítanak, és miben különböznek?

 

A folyamat kezdete tehát egy "eszméletkészenlét" E1 (eszmélet). (kifejezési szándék)

A mű (mozdulat) feladata ennek ígéretét valóra váltani, elfogadott jelekkel más eszméletek felé indítani (a jel elfogadhatósága feltétele a befogadásnak). Jelen esetben ezek a jelek a "perifériára kiömlő mozdulat-mondatok, pantomim-színezetekkel, szavak nélkül" A -ban, az Alkotóban.

E₁ eszmélet szimbolikus mozdulatélményben, jelrendszerrel leírhatóan I_l idegmunkában fejezi ki magát, amelyre B Befogadó (egyén vagy több tagú közönség) azzal eszmél, hogy az A felől jelekben felvett mozdulatanyagra idegzete I₂ rezonanciával válaszol. Ez a ráhangzó mozdulatválasz B-ben jelenik meg, mint E₁ opusának "teljesedése". Ez E₂ azonban nem azonos E_l-gyel.

 

Hol vannak a különbség forrásai?

A különbség oka hogy I₂-t más múltú, más alkatú idegzet játssza, mint I₁-et, és mivel eszméletünk csak saját mintával dolgozik és sohasem másolhat, nem állhat fenn egyenlőség. Az alkotó (A), mind a befogadó (B) - élő és eszmélő lények- eszméletében a múltjának megmaradása és a jövőjének valósulása dolgozik(időszintézis). E_l és E₂ pszichológiai, I_l és I₂ fiziológiai folyamatai különböznek, bár rokonságban vannak, mert egymásból "fakadtak".

 

A egyénben az opusz előtti E₁eszméleti állapot a benne élő múltnak (M) talaján növő "teremtés" (T) együteséből áll, azaz: E₁ =M_A +T_A,

Ez az együttes határozott mozdulati szimbólumrendszerré fejlőik, amelyben E₁ megtalálja a közös tartományban kereshető mozdulatszimbólumokat, és ebből a kettős tevékenységből alakul ki a szimbolizáló I₁ fiziológiai kivitel(mozdulat), amelynek lefolyását B egyén "végignézi".

Ez a közönségszerep B-ben úgy játszódik le, hogy rezonál (R) az I₁, pszichofiziológiai mozdulatjátékra, melyet szintén saját megmaradó múltjának, M_B-nek birtokában és abból folyó teremtődésével, T_B-vel együtt fogad az I₂ állapot formájában, melyre nézve áll az "egyenlet": I₂ ->E₂ =M_B +T_B.

Bár a folyamat egyetlen meghatározója közé se tehetünk azonosságjelet, mégis úgy érezzük mintha az A egyén opusza valamely művészeti hídon átment volna A egyén eszméletéből B egyén eszméletébe, és magának a közönségnek is az a benyomása, hogy átvette A egyén opuszát, mely ebben az esetben táncmű, mozdulatmű.

Nyilvánvalóan B egyén nem az eredeti opuszt vette át, és ez felveti azt a problémát, hogy miből eredt és mit jelent a művészi élmény "egyenlősége". Mert bizonyos, hogy nem azonosság, és egészen más eredete van, mint a matematikai egyenlőségeknek.

A Tánc, a Mozdulat az időművészetek, kizárólag az Időben élnek, magának a Történésnek a művészetei, eredeti mivoltukban nem rögzíthetők.

 

 

 

 

 

Az E_l-tő1 az E₂-ig megszakítatlan és folyamatos az út.

Dienes szerint itt "nem egyenlőségről, hanem az evolúció ismert elemein át való továbbélésről van szó." Azért fogadja el B az E₂ eszméleti állapotot A egyén E_l eszméleti állapotából eredő opusz gyanánt és az arról benne folyamatosan ráhangzó I₂ állapotot A opusza megbírálásának vagy legalább tudomásulvételének, felfogásának alapjául, mert ez az E₂ az E₁-bő1 A-ban megindult evolúció lépésről lépésre elfogadott terméke. Itt nem különálló valóságok mennyiségi vagy formai egyenlőségéről, hanem az eredet evolúciós közösségéről van szó, tehát nem egyenlőségi jel, hanem valami más operátorjel illik közéjük." DV

Vagyis, a mozdulatok kommunikációja a következőképpen irható le:

(ezt ez esetben nevezhetnénk E₁ és E₂ közti evolució történetének is)

 

(MA+TA)->E1-> I1->R (MB+TB)-> I2 ->E2

 

Jeleink jelentése:

E_l = az indító eszméleti állapot (mondjuk az " ihlet"),         

I₁ = a belőle alakult mozdulatmű (jelekben rögzíthető),

R = a rezonancia (a jelrendszer átvitele, a mozdulat visszhangja),

I₂ = a teljes válasz (az R-hez tartozó múlttal és jövővel),   

M_A az A egyén múltja (az I_l szövetében),  

M_B= a B egyén múltja (az R szövetében, az I₂-ben),   

T_A = az A egyén teremtő jövője (az I₁ szövetében),

T_B = a B egyén teremtő jövője (az R, illetve I₂ szövetében).

 

Ez a mozdulatokkal történő eszméletcsere folyamata.

A tisztán mozdulati kommunikáció. A mozdulat a belső valóságból növő átalakulásával másik, új valóságot szül, az alkotó szimbolizál, a befogadó szublimál. Ezek az alkotás és a befogadás két inverz művelete.

Tehát a szublimálás a szimbolizálás inverz művelete. Ne essünk azonban abba a tévedésbe, hogy az inverzió végbe megy az evologikába. A műveletszabály nem a tényeket fordítja vissza, hanem rajtuk végzett értelmi munkánkat. Nem azonos eszméletben megy végbe a teljes inverzió, hanem: az A eszméletben végbement szimbolizálás terméke a mozdulat képében vonul át a rezonanciával. B eszméletébe, melyben a szimbólum visszaszublimálódik B eszméletévé:

 

A -> mozdulat -> B.

 

Ez a folyamat mind A, mind B eszméletén belül evolúciós, azaz egyirányú folyamat, melyet a szimbolizálás és a szublimálás természete teremtőleg jár át.